Ízek és ízlések az állatvilágban
Vajon szomjat oltó vízcsepp vagy méreg? Az ízek érzékelése, kiértékelése élet-halál kérdés (Forrás: http://wallpaperswide.com/ant_drinking_water-wallpapers.html)
Az öt alapvető érzék egyike az ízérzékelés, habár jobban belegondolva és az állatvilágba kitekintve, elkülönítése a szaglástól nem is olyan egyértelmű, magától értetődő dolog.
Az élőlény a szaglás és az ízérzékelés során kemoreceptorok segítségével szerez információkat környezete vegyi összetételéről – a különbség csupán annyi, hogy a szaglás a kemoreceptorok távolsági érzékelése, az ízlelés kemoreceptorai pedig kontakt, közvetlen kapcsolatot igényelnek. Vízi állatoknál ugyanakkor még ez a megkülönböztetés is „összemosódik” a közeg által, hiszen a szagló és ízérzékelő kemoreceptorok egyaránt a vízben oldott vegyületeket észlelik, amelyek, legyenek bár „illatként” vagy „ízként” érzékelt molekulák, egyenlő távolságra juthatnak el a vízben.
Kevés dolog általános annyira az állatvilágban, mint az ízérzékelés (mondhatni alig vannak „ízlés-telen” állatok). Kontakt kemoreceptorokkal a legősibb, legegyszerűbb testfelépítésű állatok is rendelkeznek, sőt, az olyanok is, amik más érzékszervekkel alig-alig büszkélkedhetnek. Esetükben (pl. csalánozók és bizonyos férgek) az ízérzékelő receptorsejtek némi hajlandóságot mutatnak arra, hogy a szájszervek környékén csoportosuljanak, de elszórtan az egész test felületén megtalálhatók. A szájszervek körüli csoportosulás – mint evolúciós tendencia – érthető, hiszen az ízérzékelés elsődleges feladata, hogy megállapítsa, hogy az objektum, amivel közvetlen kontaktusba került, vajon ehető-e, tápláló-e, illetve nem mérgező-e.
A csigák esetében például a fej tapogatói különösen sok kemoreceptort hordoznak, de szép számmal megtalálhatók elszórva a test egyéb részein (pl. a köpeny szélén) is. A kagylók kemoreceptoros régiói a vizet be- és kiáramoltató szifók falában csoportosulnak, bár esetükben így lehetetlen különbséget tenni a szaglás és ízlelés között. A fejlábúak karjain a szívókorongok szegélyén számtalan kemoreceptor ül, így a polipok és tintahalak máris érezhetik az ízét annak, amihez hozzányúlnak. Ha mi, emberek is képesek lennénk ilyesmire, a királyi udvarok előkóstolói álláshelyén sokkal kisebb fluktuáció lett volna jellemző.
Az ott egy állítólag élő polip. A fentebb írtak értelmében nemcsak az emberek érzik éppen a polip ízét, hanem fordítva is. Szerintem senkinek sem őszinte a mosolya, a polipé pedig kiváltképp nem lenne az. (Forrás: http://avax.news/pictures/64452)
Nem a fejlábúak azonban az egyetlenek, amelyek számunkra furcsa, elképzelhetetlen helyeken is éreznek ízeket. A rovarok többsége a csápján, szájszervein, állkapcsi és ajaktapogatóin hordja az ízérzékelő kemoreceptorait, de néhány csoportban, pl. a hártyásszárnyúaknál, kétszárnyúaknál és lepkéknél a lábon, illetve a tojócsövön is találhatunk kontakt kemoreceptorokat. Ha egy lepke lábát cukros vízbe mártjuk, azonnal kinyújtja a pödörnyelvét. A légy szájszerve szintén automatikusan működése lép, amint a lába ízletes aljzattal találkozik. A parazitoid fürkészdarazsak pedig „megízlelik” a gazdaállatot tojócsövükkel, amikor beleszúrják a gazdatestbe. A tojócső kemoreceptorai elsősorban más darázslárvák „ízére”, kémiai nyomaira érzékenyek, ugyanis ha már „foglalt” a gazdatest, célszerű másikat keresni. Kivételt képeznek persze a hiperparazitoid darazsak (a parazitoidok parazitoidjai), amelyek kifejezetten olyan gazdaállatot keresnek, amely már fertőzött.
A fürkészdarázs tojócsövével „előkóstol” a peterakást megelőzően, hogy nem „foglalt ízű”-e a hernyó, azaz nem petézett-e már bele egy fürkészkolléga (Forrás: http://cdn.foundily.com/assets/foundily-caterpillar-2.jpg)
A gerinces állatok körében a halak – egyébként igen fejlett – ízérzékelését egy szerencsés anatómiai körülménynek köszönhetően tudjuk értelmezni. Bár a víz elmosná a különbségtételt a szaglás és ízlelés közt, a halak szaglószerve, ellenben a szárazföldi gerincesekével, nincs összeköttetésben a garattal. Szaglásnak vehetjük tehát mindazt, amit a szaglóhám kemoreceptorai érzékelnek, ízérzékelésnek pedig a szájban és függelékein ülő kemoreceptorok által közvetített ingereket. A különböző halfajok életmódjuk függvényében a különféle vegyi anyagokra eltérő érzékenységet mutatnak, de általánosságban elmondható, hogy az őket érdeklő ízeket nagy felbontással képesek érzékelni. A tenger és édesvíz közt vándorló halaknak (akármilyen irányban zajlik is a vándorlás) például egyik legfontosabb „iránytűje”, hogy mennyire sós ízű a víz. Emberi fejjel (nyelvvel) elképzelhetetlenül apró sókoncentráció-különbségeket is képesek érzékelni.
A szárazföldi gerincesek szájában egyre inkább a nyelv veszi át az ízérzékelés szerepét. Elszórva a szájüregben szintén található néhány ízlelőbimbó, de döntő többségük a nyelv ízlelőszemölcseibe tömörült. Ráadásul a szárazföldi gerinceseknél az orrüreg és a garat összeköttetésben van, így a szaglás és az ízlelés együttműködik a komplex ízérzet kialakításában (bárki tapasztalhatta, mennyivel ízetlenebbek az ételek, amikor éppen náthás).
Az igazi macskanyelv (Forrás: http://rebrn.com/re/this-cats-tongue-867522/)
Ez a hasonló alapszabás nem jelenti azonban azt, hogy a szárazföldi gerincesek hasonlóan is érzékelnék az ízeket. Jelenleg öt alapízt tartunk számon (édes, sós, savanyú, keserű, umami), de egyesek szerint jóval több van ennél (pl. fémes, csípős stb.). Az ezekre való érzékenység mértéke még egy adott fajon belül is eltér az egyedek között; a fajok között pedig igen nagy különbségek is lehetnek. A macskafélék kevéssé érzékenyek pl. az édes ízre, a madarak pedig kifejezetten nem mondhatók nagy ínyenceknek. Persze jellemzően se a kétéltűek, se a hüllők, se a madarak nem rágják meg a táplálékot. A rágás során az emlősöknek lehetőségük van jobban feltárni, kielemezni a táplálék kémiai összetételét, így nem csoda, hogy fejlettebb ízlelés alakult ki. Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy bizonyos ízekre ne lehetnének az emlősöknél sokkal érzékenyebbek más gerinces állatcsoportok képviselői. A gerinctelenek ízérzékelése, valamint képességük arra, hogy megkülönböztessék az ízeket, szintén igen fejlett lehet, és sok esetben felül is múlhatja a gerincesekét.
Szerző: Vas Zoltán, Hártyásszárnyúak gyűjteménye